Lehet, hogy nem is vagyok alkalmas anyának?

    • "Na, és mikor lesz az esküvőtök?
    • "Ne már, még nincs gyerek? Ki fogtok futni az időből."
    • "Mire vártok, kell egy tesó is annak a gyereknek?!"
    • „Még nincs kész az ebéd? Délben kell enni, nem kettőkor.”
    • „Hát, ez a ruha/cipő/könyv/bútor/stb. eléggé, hogy is mondjam…”

    Csak egy pár "ínyenc falat" példaként a környezetünk elvárásai közül. 

    A "kell az esküvő, kell a gyerek, kell a tesó" stb. követően (és amikor mindenki nagy megelégedésére megszületik az első, majd a második gyermeketek is), egyszer csak szárnyra kap a „MIBEN VAGY SZ*R?” projekt.

    A fenti kérdések még ott is bizonytalanságot idézhetnek elő, ahol egyébként már a fiatal felnőttség legkorábbi életszakaszában (18 évesen) világosan megfogalmazódik a szándék: gyermeket, családot szeretnék 1-2 éven belül, mert alkalmas vagyok rá. 

    Aztán megszületik az első gyermek, az anyuka pedig sötét karikákkal a szemei alatt ott kering folyamatosan a kiságy körül (az elmélete szerinti működőképes állapotában, tanácstalanul) néhányszor felkapja az ölébe a megállás nélkül síró gyermekét, percenként ráz rajta egyet, s közben folyamatosan mantrázza: megetettem, megitattam, nem fázik, nincs melege, szeretve van, büfiztettem, pelenka kicserélve, keze-lába mozog. Akkor mégis mi a franc lehet a baja? Miért üvölt? Miért nem alszik? stb. Véget nem érő aggódás, sőt újabbnál újabb kérdések kezdenek dörömbölni a kezdő anyuka fejében, hogy aztán azok ízekre szedjék az amúgy is érzékeny lelkét. 

    • Lehet, hogy nem is vagyok jó anya? 
    • Miért nem értem a sírását? 
    • Normális, hogy napjában többször is órákat kell ringatnom ugyanabban a pózban, mert máshogy nem jó neki? 

    Az anyuka nyilvánvalóan a létező összes csatornán válaszok után kutakodik, és gyakran talál is, méghozzá igen változatos tanácsok formájában. 

    A nagyszülők, a szingli barátok, a legjobb barátnő, a távoli rokonok, a bolti eladó, a szomszéd, a szakkönyvek, a közösségi média önjelölt "szakértői", a gyermekpszichológus, a védőnő, a gyerekorvos, még a Palika nagyapja is, aki kiváló pálinkát főz stb., mindenki más-más tanácsot ad. Nyilvánvaló, hogy a "tuti tippek" egyike sem válik be, ezért az anyuka még jobban kiborul. A küzdelem folytatódik. Ő és babája – ha csak 5 -10 percekre is - szinte egyszerre ájulnak be, majd amint a gyermek ismét feleszmél, kezdődik minden elölről. 

    Aztán a babát újra gyerekorvos tanulmányozza, majd biztos, ami biztos ránéz a védőnő is, és végül mindkettő kimondja a végszót: a gyermek egészséges, anyuka nyugodjon meg, ne vegye túl komolyan magát. 

    Anyuka ennek dacára ismét kiborul, a napok csak telnek, megoldást pedig nem is remél. 

    Ismét pszichológushoz fordul, aki górcső alá veszi az anyukát, alaposan kikérdezi, majd a gyermeket is „átnézi”, és aztán ő is megállapítja róla, hogy az égvilágon semmi baja, pusztán kimerült és álmos, akárcsak az anyja. A pszichológus ki is fejti röviden, hogy a karikás szemek a kialvatlanság első jelei, és anyukának sem ártana, ha alvással töltené az éjszakát; a gyermeket etetés-büfiztetés-peluscsere után simán le kell fektetni és békén kell hagyni. Tapasztalatok mutatják, hogy kb. három nap szükséges az átálláshoz, addig kell kiartson a türelem. 

    Amikor a "csoda" bekövetkezik, onnantól az anyuka egész élete megváltozik, ugyanis nem fogadja többé el a környezete tanácsát, és nem mérgezi magát tovább a „keserű pirulákkal”, azaz az ilyen megjegyzéseket "Milyen anya az, aki nem veszi fel a gyerekét, amikor sír?!"  vagy "Sz*r anya az, aki tápszerrel táplálja a gyerekét. Az anyatej az igazi!", egyszerűen csak elengedi a füle mellett.

    ‌A stressztől, a kialvatlanságtól bizony elapadhat a tej, és az sem törvényszerű, hogy sokkal egészségesebbek lesznek azok, akik anyatejen nőnek fel. (tapasztalat)

    Egy viszont élettani szempontból igenis fontos: a gyermek szeretetet kapjon, törődést, foglalkozzanak vele, és főleg hagyják őt aludni, amikor arra szüksége van.

    Semelyik szülőnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy gyermeke egészséges, okos vagy tisztelettudó stb. legyen. A perfekcionista szülők (tökéletességre törekvők, erről már egy másik blogomban bővebben írtam https://helpforyou.hu/donteskeptelenseg ) gyakran pont az ellenkezőjét érik el annak, amit szeretnének. Saját aggódásuk (ami szorongás is egyben) kihat a gyermekükre is, aki szintén emiatt szoronghat vagy túlzottan teljesítmény-kényszeressé válhat, ezek pedig megkeseríthetik az egész család mindennapjait, és később gátolhatják a gyermekük felnőtt, egészséges működését.

    Ezzel szemben a másik véglet, amikor a szülők egyáltalán nem foglalkoznak a gyermekükkel, egyszerűen hagyják, hogy már kisgyermekként akarnok legyen, és a „saját útját járja”. Ez sem a legmegfelelőbb működés, hiszen a gyermeknek mindig a szülő lesz a titkos példaképe, akitől tanulhatna. Viszont, ha a számára legfontosabb személy nem érdeklődik iránta, az mély lelki sebeket ejt rajta, esetenként dühöt is kiválthat belőle. Nehéz az egyensúlyt megtalálni ebben a rohanó életben, ám mindig igyekezzünk megismerni és támogatni a gyermekünket; ott lenni, amikor szükséges, segíteni a döntésében, vagy hagyni őt egyedül dönteni, szerezzen saját tapasztalatokat, és lássa meg, hogy a döntéseinek – legyen az jó vagy rossz – mindenképp következményei és hatásai lesznek.

    Már fiatal felnőttként is érdemes gyakorolni az esetenként „támadó, számonkérő, sürgető, kritizáló, sértő stb.” mondatok gyors felülvizsgálatát. Ezek közül sokat bizony a szüleinktől, és közeli ismerőseinktől kapunk meg leginkább.

    „Szerintem ez Neked nem megy túl jól, gondolkodj el, hogy érdemes-e folytatnod.”

     „Csak simán béna vagy.”

     „Túl kövér/sovány vagy. Ez a ruha nem a te stílusod.”

     „Hogy akarsz így megfelelni a családnak/barátnak/elvárásoknak?” 

    Kérdezzük meg magunktól

    • Igaz rám, amit mondanak nekem?
    • Nekem szól a sértés, vagy az a valaki csak a saját frusztrációját vetíti ki rám?
    • Fontos vagy engedjem el a fülem mellett?
    • Mit gondolok arról a személyről, aki ilyeneket mond nekem? Fontos számomra az illető véleménye, kritikája vagy sem?
    • Ha helytállónak vélem, amit mondanak nekem, miképpen tudnék rajta változtatni a saját érdekemben is?

    Vannak gyakran visszatérő bántó kinyilatkoztatások, ilyen például a

     „Minek jársz futni/tornázni/edzeni stb., úgysem látszik meg rajtad?!” 

     

    Ez a mondat első hallásra igen bántó lehet, ám érdemes végig gondolni, hogy mennyire befolyásol vagy érdekel valójában minket ez a megjegyzés, és ha igen, akkor mit tudunk vele kezdeni?

    Egyrészt lehet, hogy alig egy hónapja járunk edzésekre, ettől pedig látványos változás nyilvánvalóan nem várható. Másrészt, aki mondta, talán irigy arra, hogy van kitartásunk, és nem tudhatja azt, hogy mi nem is a látvány, leginkább a rendszeres mozgás miatt edzünk.

    Beszélgetést kezdeményezhetünk arról, hogy a rendszeres, túlzásoktól mentes testmozgás hat az állóképességünkre, a lelkünkre és az elménkre egyaránt. Csökkenti bizonyos betegségek kockázati tényezőjét (magas vérnyomás, kettes típusú cukorbetegség); hatással van a kardiovaszkuláris edzettségre, izomerőre, hajlékonyságunkra, valamint a sebességünkre, reakcióidőnkre és egyensúlyunkra egyaránt.

    Egészségpszichológiai szempontból különösen fontos, hogy tegyünk a testi-lelki egészségünk megőrzéséért, de ne csak fizikai terheléssel. Meg kell tanulni racionálisan gondolkodni és mérlegelni, hogy azok a megjegyzések, amiket kapunk az életben, vajon tényleg helytállóak vagy sem, mert sok esetben nem is a lényegre fókuszálnak, hanem inkább megmosolyogtatóan felszínesek és semmitmondóak.

     

    Tulajdonképpen rengeteg oka lehet annak, ha valaki bántó dolgot mond nekünk. A lényeg mindig az, hogy képesek legyünk megfelelően uralni vagy kezelni a hirtelen feltámadó érzéseinket; mérlegre tenni, hogy számunkra egy „beszólás” mit jelent, és mennyire visz minket negatív vagy pozitív irányban.

    A legfontosabb mindig, hogy általunk teljesíthető, egészséges elvárásaink legyenek magunkkal szemben is. Igenis számít, hogy mit gondolnak rólunk mások, de talán az még fontosabb, hogy mi mit gondolunk saját magunkról, legyünk akár szülők, akár gyerekek.

    És még valami.

    Amikor valaki szavakkal bánt téged, az a legtöbb esetben nem is rólad szól, hanem leginkább a bántalmazó gyengeségeiről, a korábban máshol elszenvedett lelki sérüléseiről. 

    Ahhoz, hogy könnyen találj megoldást ezekre a helyzetekre, jobban meg kell értened, hogy mi veszi rá a másikat az ilyen jellegű bántásra, mert lehet, hogy éppen

    • rossz napja volt.
    • nem érezte jól magát.
    • csalódás érte.
    • gúnyolódtak vele.
    • sokadszorra utasították el.
    • nem találja a helyét a világban.
    • megingott a hite.
    • bizalmát vesztette.
    • ez egyfajta segélykiáltás: “egyáltalán nem vagyok jól” 

     

     

    ® HRG_1970

    ©HELPFORYOU.HU - Minden jog fenntartva!