Az utolsó ember

A kék bolygó - mintha belefáradt volna az örökös forgásba és keringésbe - egyszer csak megállt és percekig egyhelyben lebegett. Aztán kis idő múlva már úgy ficánkolt a Tejútrendszerben száz milliárd bolygó között, ahogy a kölyök medúzák szoktak az óceán partja közelében, dagály idején. Végül ismét megállt, és egy határozott mozdulattal lerázta magáról a feleslegest, a nem odavalót, majd dolga végeztével forgott és keringett tovább.

Eközben odalent hirtelenjében csöndes pokollá változott minden.

Sorra hunytak ki a város fényei. Az égalja azon nyomban hollófeketébe öltözve menekült, de mindhiába, mert a vörösen izzó, pattogó lángnyelvek oda-oda kaptak, és kíméletlenül nyaldosták végtelenbe vesző ruháját. A táj bűzös, füstös, romos korcsmává változott. Mindenütt a parázsló fövenyen, a nádkunyhók tetején, de még a rózsalugasokban is élettelen testek hevertek szanaszét. Sziklás partok, óriás hegyek, felhőkarcolók, ifjak, aggastyánok, koldusok és királyok mind odavesztek. Kivéve egyet.  

Nem sejti, mi történt. Talán egy háború, egy járvány, egy katasztrófa. Nem emlékszik semmire, csupán arra, hogy felébredt, s a rémálom számára nem álom többé. 

De hová lettek a többiek? És a kérdés megannyi másikat szült.

Túlélt, él, nem adhatja fel! És a gondolat megannyi másikat szült.

Túlélt már magányt, éhséget, hideget és félelmet. Nyomokat, jeleket, reményt keresett. Napokig hű társaként loholt utána hite, de csak azután csimpaszkodott erős vállaira, miután aléltan zuhant a földre. Hazug szavakat súgott fülébe. „Nem. Nem vagy egyedül.”

S az ember mindhalálig hitte.