A "TÖKÉLETES" NŐ TITKA

ÉN-képe mindenkinek van, de vajon mi nők, a képességeinket és erényeinket minden esetben jól mérjük fel?

A válasz természetesen most sem fekete vagy fehér, hiszen, ha csak a hétköznapi (társas)kapcsolatainkat vesszük górcső alá, mindjárt felismerhetjük, hogy ezek bizony nagy mértékben befolyásolják a saját magunkról alkotott énképünket, s ezáltal önismeretünket is.

Bizonyos kapcsolataink pozitív, vagy éppen negatív irányba torzíthatják énképünket, ami megváltoztathatja viselkedésünket és viszonyulásunkat egyaránt.

A kérdés tehát a következő:

Mit tudunk tenni annak érdekében, hogy énképünk megfelelő irányba formálódjon?

A tudomány úgy véli, hogy a reális (valós) énkép nem sokban különbözik a szubjektív énképünktől és a mások által gondolt véleménytől. Azaz, én gondolok magamról valamit, és azt összevetem a mások meglátásaival, ebből születik az én reális énképem. Ez persze így nagyon egyszerűen hangzik, de sok esetben ez legkevésbé sincs így.

  • Egy óvodás korú kisgyermek is rendelkezik nem tudatos énképpel, mely abban segíti, hogy sok mindent megtudjon az akkori önmagáról. A többi gyerekhez méri magát és képességeit. Látja, hogy kinél szebb, ügyesebb, okosabb, és azt is, hogy nála ki szebb, ügyesebb, okosabb, erősebb. Az a gyermek, aki ebben a korban fejlettebb kognitív képességgel rendelkezik, még kommunikálja is a környezete felé. ÉN-képe ilyen formán a tanulatlan felnőttnek is van.

A mai kor női bárhol is éljenek a világban - a médiának és a mindennapi hatásoknak köszönhetően - soványabbak, magasabbak, szőkébbek és nagyobb mellűek, teltebb ajkúak stb. akarnak lenni. Nagy ritkán elégedettek saját magukkal.

Mégis hogyan juthattunk el ezekhez a merőben rossz téveszmékhez, és miért hagyják sokan, hogy torz énképük alakuljon ki? Mi(k) vagy ki(k) azok, akik felelős(ek) mindezért? Vajon valóban mások okolhatók a saját reális énképünk torzulásáért? Utána jártam ennek is, és remélem, hogy kellő mennyiségű információval, – és adott esetben – használható javaslattal tudok szolgálni.

A válasz keresés kiinduló pontjául be kellett tekintsek a művészettörténeti korszakokba, ugyanis a szépségeszmény változásait legjobban innen lehet érzékeltetni.

  • A különböző korok festőművészei, szobrászai a munkájukon keresztül már sugalltak egyfajta etalon női ideált, vagyis a médiumok megjelenése előtt a művészet töltötte be azt a szerepet, ami minden bizonnyal csekély befolyással bírt a szépségideál kialakulására, de még nem alakult ki a nőkben hamis kép az adott kor csúcsnőjéről.

A média megjelenése azonban a modern nő énkép „prezentációjában” nagy szerepet játszik, így már igen „erőszakosan” meg is határozza a mai szépségideált.

  • A különböző (közösségi)csatornákon keresztül – tévé, internet, Facebook, Instagram stb. igyekszik hatást gyakorolni a nőkre - manipulálja őket -, mely az arra „vevő”, érzékeny lelkületű, hiszékeny típusban rövid időn belül torz énképet alakít ki. A címlapokon, a televíziókban, a mozikban folyamatosan „tökéletes” nőket „tolnak az arcunkba”, velük példálóznak. Hiába, hogy ezzel a marketing fogással próbálják eladni piacra szánt termékeiket, a célközönség automatikusan a „kirakat” nőkhöz hasonlítja önmagát, s a plusz kilók, a szarkalábak gyorsan felerősítik az amúgy is meglévő önértékelési problémákat. Mindezek együttes megjelenése, akár egy időzített bomba, úgy ketyeg a nők elméjében, és ha robban, az teljes mértékben befolyásolhatja, ellenőrizhetetlen irányba terelheti annak mindennapjait.

 A nők egyik fő „tulajdonsága”, hogy szeretnének mindig szépnek látszani, tetszeni, megfelelni, imponálni - elfogadhatóvá, szerethetővé, szexivé válni - környezetüknek. Ennek elérése – esetenként - célként lebeg a szemük előtt, szinte mindenre képesek. (Plasztikai műtétek sorozata, akár tartós egészségkárosodás árán is)

Míg (zömmel) a férfiakat a racionalitás jellemzi, addig a nők inkább hallgatnak az érzelmeikre, mintsem a józan eszükre, ítélőképességükre. Sokszor fontosabb a külcsíny, mint a belbecs. Az észszerűséget félretéve, gyakran tesznek meggondolatlan lépéseket, ám ezeket, az ún. szépészeti beavatkozásokat nagyon hamar meg is bánják.

  • A fiatal hollywoodi sztárokhoz hasonlóan, már hazánkban is egyre „népszerűbb” a súlyos, étkezési rendellenességet eredményező énkép zavar miatt kialakult betegség, az anorexia. Azonnal megtalálja a maga áldozatait a rajongók körében. A káros hatás nem szorul külön magyarázatra, ám az anorexia és bulimia témában érdemes tovább tájékozódni.

Akadnak országok, ahol egyenesen büntetendő, ha a divatmagazinokban, reklámokban és az interneten az ultravékony nőideált reklámozzák. Büntetendő cselekménynek számít az anorexiára, a végletes soványságra való buzdítás.

Egy önértékelési, önbecsülési felmérés szerint a fiatal tini lányok (és a már felnőtt nők is) több, mint ötven százaléka undorral gondol a saját testére, s a boldogságának előfeltételeként a karcsúságát jelöli meg.

  • A reklámok nem csak pusztán tárgyakat értékesítenek, hanem erkölcsi értékeket (?) is közvetítenek. Elképzeléseket, fogalmakat a szerelemről, szexualitásról, sikerről, és arról, mi számít normálisnak.
  • A reklám megmondja kik vagyunk, és kikké kellene válnunk.
  • A média körbevesz vagy eláraszt minket képekkel, amelyek megmutatják, milyen az „ideális női szépség”.

Nekünk nőknek már igen fiatalon megtanítják (kódolt üzenetek formájában), hogy rengeteg időt, energiát és pénzt kell beleölnünk abba, hogy megpróbáljuk elérni ezt az ideális kinézetet, és szégyent vagy bűntudatot kell éreznünk, ha ez nem sikerül. A csalódás törvényszerűen bekövetkezik, mert a példa teljes tökéletességet állít elénk. Az ideális nőnek nincsenek ráncai, nincsenek sebhelyei, bőrhibái, pattanásai, szeplői, és főleg nem szellent, mert az olyan undi.

  •  Az üzenet már igen fiatal korban az, hogy a lehetetlenségig szépnek kell lennünk: vonzónak, szexinek, minden helyzetben kívánatosnak és persze rendkívül vékonynak, arányosnak, arcunk arany-arányáról már nem is beszélve.

Ám ideális nő nem létezik, csak nő, akit ideálisnak tart az a férfi, aki az adott nőt választotta. A valóságban senki sem néz tökéletesen; s ha mégis, akkor azt a genetika (vagy egyéb beavatkozás) bizonyosan megsegíti valamilyen szintig és ideig.

Gyakori, hogy egy gyönyörű nő képéről kiderül, hogy utólagosan digitálisan felújították. A fotók retusálása, átalakítása annyira széleskörűen elfogadott, hogy nem csupán elvárt, hanem megkövetelt a hírességek, médiaszereplők képeinek feljavítása (photoshopolása) a közzététel előtt. Az újságok szerint ez nem gond, hiszen az olvasók úgyis tisztában vannak azzal, hogy a képeket megváltoztatták. De ezzel valóban mindenki tisztában van?

Miért érezzük úgy, hogy minket nőket csupán szexuális vonzerőnk alapján értékelnek?

Egy tanulmány szerint, a nőket kétszer olyan gyakran ábrázolják szexuális tárgyként, mint a férfiakat a fő műsoridőben sugárzott reklámokban. Trenddé vált, hogy serdülőket, kamaszokat erotikus pózokban ábrázoljanak, zömmel a ruhamárkák reklámjaiban.

A közösségi oldalakon keringő kisgyermekeket ábrázoló képeken is azt hangsúlyozzák, hogy a lányok értékeit a szexiségük adja meg.

  • Egy olyan kultúrában élünk, ahol a nők testét folyamatosan tárgyként, dolgokként ábrázolják a reklámokban, s ettől természetesen alulmaradhat a nők önbecsülése is. Bár közvetett a hatás, de annál veszélyesebb: egy ember (főleg nő) testét tárgyként ábrázolni, magát a női testet tárggyá tenni, csaknem mindig az első lépés afelé, hogy igazoljuk az erőszakot az ellen a személy ellen

Mit tehet a szülő (nagyszülő, testvér, rokon, ismerős stb.)?

A magazinok, a tévé, az Internet-előfizetés, a Barbie babák önmagukban nem veszélyesek. A tiltás, az elzárás csak árthat. Marad az őszinte érdeklődés, megértés és tájékoztató, felvilágosító beszélgetés.

Hogyan? Bárhogyan, amikor a helyzet kínálja magát. A lényeg, hogy ne görcsöljünk rá, mert azt megérzi a másik fél.

  • Beszélgessünk lányainkkal, húgainkkal (és a fiúkkal is, hiszen jó esetben valamikor ők is apák lesznek). Tanítsuk meg őket őszintén, kritikusan szemlélni azt a cseppet sem reális képet, amit a média, a világ fest a nőkről és lányokról. Ne hagyjuk őket magukra, hogy a rájuk áradó információ cunami magával sodorja.

Figyeljünk arra, hogy mi felnőtt nők, mit közvetítünk a fiatalok felé. Vajon mennyi hangsúlyt helyezünk a külsőnkre, vonzerőnkre; nem aggódunk-e túl sokat fennhangon az alakunk, ráncaink, narancsbőrünk miatt?

  • Tudjuk-e azt kommunikálni, hogy nem attól vagyunk (elég jó) nők, hogy megfelelünk egy kívülről ránk erőltetett szépségideálnak, és nem is attól, hogy beleillünk-e a mások által meghatározott „szexuálisan vonzó” kategóriába, hanem mert csak simán nőnek teremtettünk.
  • Éreztetni tudjuk-e másokkal is, hogy csodálatosak és különlegesek vagyunk a szeplőinkkel, az anyajegyeinkkel, az ősz hajszálainkkal és a megereszkedett felkarunkkal együtt is.
  • Elmondjuk-e elégszer a lányainknak, hogy szépek (a fiatalság már önmagában hordozza a változás lehetőségét), de ennél sokkal többek; okosak, tehetségesek, kreatívok, egyéniségek, egyediek és utánozhatatlanok.

A férfi, amíg nem válik szülővé, addig a nőt sem feltétlenül értékeli; ám amint apává érik, (ideális esetben) azonnal bekapcsol a „féltés üzemmód” (lányos apák), hogy nehogy egy férfi társ megalázza, megszégyenítse, vagy elnyomja az imádott gyermeket.

Állj a tükör elé, majd hosszasan tekints végig magadon. Nézz bele mélyen a saját szemedbe, és ha képes vagy magadat bántani azért, amilyennek teremtődtél, akkor ne is csodálkozz azon, ha mások is bántani fognak. Szeresd a tested, fogadd el, és tartsd karban a lelkeddel együtt. De ne akarj másokra hasonlítani.

Minden nő vonzó, ha énképe a helyén van; egészségesen gondolkodik magáról; jól értelmezi és értékeli a törekvéseit, jól látja önmagát.

A nő vonzó, ha tágabb értelmet ad a szépség fogalmának.

 

® HRG_1970

©HELPFORYOU.HU - Minden jog fenntartva!