Lejárt lemez, amit mindig újraindítanak…

Egyre többen vannak, akik valahogy mindig késztetést éreznek arra, hogy “falhoz állítsanak” másokat, és foghegyről sziszegjék a fülükbe: “Neked sincs rendes munkád?”, vagy előszeretettel turkálnak mások zsebében (vagyis rendszeresen mások munkadíját teszik nagyító alá) és flegmán szegezik nekik a már jól ismert standard kérdést: “Mondd, mi a franc kerül ennyibe!?”

Mielőtt még szekunder szégyenérzetet váltanának ki belőlem ezek a reakciók, bátorkodok néhány keresetlen gondolatot megosztani mindenkivel a tisztán látás egyfajta - alkalmasint a közérdekű felvilágosítás vagy az egyszerű tájékoztatás - segítő szándékával (tekintve, hogy nem tudhatom előre, kiket fog még a sors elém hajítani).

Kezdjük talán a legelején…

Volt idő, amikor még jómagam is naivan álltam bizonyos kérdésekhez, hiszen szentül meg voltam győződve arról, hogy az emberek jók. Mi mást is hittem volna róluk csecsemőként, ezért is vigyorogtam, amikor némelyik alkoholgőzös vagy nikotinos lehelettel tornyosult fölém. Ilyen ez a baba kor, istenségnek véled a felnőtteket, egyfajta ős bizalommal tekintesz rájuk egészen addig a pillanatig, amíg el nem játsszák veled szemben a hitelüket (és persze viszonylag sokáig ki is vagy szolgáltatva nekik). 

Megjegyzem gyorsan, mielőtt még gondolatban felnégyelnek a zsigerből működő ego-trollok: tisztelet jár a kivételeknek, tehát a következő néhány gondolatot erősen javallott ennek fényében olvasni.

Szóval…

“Miért érzi szarul magát egyre több egyéni vállalkozó, amikor éppen várományosa a munkájáért járó díjazásnak, vagy még azelőtt árat kell mondania, hogy bármilyen szolgáltatást is végzett volna?”

Nos, erre egy igen egyszerű történettel válaszolnék, ami valós alapokon nyugszik. Egy villanyszerelő barátunkkal esett meg, akit egyik alkalommal pánikszerűen riasztottak egy lakáshoz. Sok dolga nem volt, ám ő elkérte a neki járó fizetséget, ami elmondása szerint nagyon kiverte a biztosítékot a családfőnél, így hevesebb szóváltásba keveredett vele. Az a kérdés triggerelte, hogy “Miért kerül húszezer forintba egy bizbasz arrébtétele?”.

Persze, hogy a vállalkozó szakember fogta a fejét, hiszen rendelkezésre állt, utazott és hozzáértéssel elhárította a problémát - így nem kellett a családnak új, méregdrága akármire költenie a nyaralásra félretett pénzét, megúszta húszezer forintból . 

Mondom mi a baj az emberekkel.

Mindent is ingyen akarnak, ha nekik kell fizetni, ellenben ők mindennek megkérnék az árát. 

A barátunk példájánál maradva, nem az “arrébb tétel” lett forintosítva, hanem a tudás, hogy tudta mit és hová kell tenni, hogy működjön a hibásnak vélt szerkezet. Csak költségre mégsem dolgozhat…

Tessék a lényegét megérteni a dolgoknak, ne csak a felszínt kaparászni, mert ide vezet, ha valaki azt gondolja, hogy egy szolgáltatásban (legyen az bármilyen jellegű) kizárólag az aktuális munka szerepel. Hiszen benne van a ráfordított idő, energia vagy ami tanulásra - esetleg ismeret bővítő, aktualizáló oktatásra fordítódott -, a sok-sok gyakorlás (szakmai rutinszerző időszak), hogy jó szakember váljon a vállalkozóból. Továbbá ott vannak még az ötletei, a kreativitása, a megérzései - mert sokszor ez utóbbira van leginkább szüksége a szakembernek. Arról nem is beszélve, hogy egy egyéni vállalkozás fenntartásának is vannak járulékos költségei: könyvelőt kell fizetni, adózni kell, banki költségeket fizetni, szolgáltatástól függően bérleti díjak, üzemanyag költség, üzemeltetési díjak, amortizáció és sorolhatnám még mik merülhetnek föl. Ezzel együtt mégis még sokszor nekünk is nehéz kimondanunk (pedig egyikünk sem ma kezdte), hogy tíz, húsz vagy sok ezer forintot kérek szépen a munkáért. 

Amikor nincs bizalom, akkor jobb nem igénybe venni a kívánt szolgáltatást, de fordítva is javasolt: nem szolgáltatni, ha nem bízunk a megrendelőben, vevőben vagy nevezzük bárhogyan is a másik oldalt, pedig ő sem rabolni vagy fosztogatni akar, csak szolgáltatást igénybe venni. Ám az ezért járó díj nem könyöradomány, hanem a szolgáltatás ellenértéke (úgynevezett piaci ára), nem több, nem kevesebb. 

Amikor fizetésre kerül sor, a szakember gyomra önkéntelenül is összerándul. Alapvetően két téveszme okozza, amit már gyermekkorunkban belénk neveltek. Az egyik, hogy kis ország vagyunk kis piaccal, és az embereknek nincs pénzük. Némi igazság van benne, de ha visszagondolok a gyerekkoromra, emlékszem ciki és szégyenteljes volt a saját erényeimet elismerni vagy érdekeimet képviselni. Mindig azt mondták (még anyám is): az öndicséret büdös. Ma sincs ez másképp, mert ha elégedett vagy az aktuális önmagaddal és az eredményeiddel, rögtön ellenszenvessé válsz mások számára még akkor is, ha munkádra jogosan vagy büszke. Rögtön jönnek az ellen hangok: mit kampányol ez itt magának? Tehát nem a fizetőképtelenség rothasztó, hanem az emberek viszonyulása a szakmák képviselőihez, ugyanis összemossák őket a kontárokkal, kóklerekkel és csalókkal. Bezzeg, ha a szemfényvesztőkön fehér köpeny van és a nevük előtt, alatt és után ott díszeleg a “Dr.” titulus, bármilyen káros is legyen a személyük, az emberek az utolsó fillérjüket is feláldozzák. 

  • Segítőként a szerény elhivatottságot képviselem, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek tisztában az értékeimmel. És ki is tudom mondani ilyen helyzetekben: ennyibe kerül a munkám. 

A másik nagy probléma. Arra kondicionálnak minket kisgyermekként, hogy a teljesítményünk megítélése és értékelése mindig másokon múlik. Kérdem én: ez nem képmutatás? Vagy inkább játszma? Ahol a szerénység álarcot ölt azért, hogy ne az illető gondoljon vagy mondjon magáról jókat, hanem a rajta kívül állók? De hát sokszor mások elismerő szavait sem merjük elfogadni, mert transzgenerációs örökségünktől nem bírunk megszabadulni. Egy biztos, nem másnak fontos a Te önbecsülésed és önértékelésed, hanem kizárólag Neked. És nem is szabad másra bízni. 

A jó szándékú, a segítőkész, a szabályokat minden körülmények között követő emberekben olykor felmerül, hogy talán gazemberséget követnek el, ha a szolgáltatásaikért cserébe díjat fizettetnek ki másokkal (minket segítőket gyakran támadnak azért, mert nem dolgozunk ingyen), pedig nem erről kellene szólnia, hanem arról, hogy ez a fajta szolgáltatás rendelkezésre áll, szakmailag felkészülten veszünk részt benne, és elvállaljuk a munkát (persze nem mindenáron). Ha nem gondolnánk ezekre, akkor leértékelnénk a segítő tevékenységünket, ezáltal magunkat is. Ingyen csak a küldetéstudatos (egzisztenciális szempontból tehetős) segítők dolgoznak, de belőlük nagyon kevés él e bolygón. 

  • A pozitív önértékelés (ami azt is jelenti, hogy tisztában vagy a gyengeségeiddel is) és a szerénység megfelelő arányban kiválóan megférnek egymás mellett, csak az egyensúlyt kell megtalálni köztük.