Ami a szemnek láthatatlan...

A külvilág reakciói már számtalan esetben visszaigazolták, hogy mennyire sérülékeny is az ember; ugyanakkor azt is, hogy mennyire képes szilárd talapzatot építeni magának, és stabilan kiállni az elvei és céljai mellett. Ez utóbbit nem nevezném feltétlenül makacsságnak vagy rögeszmésen elkötelezettnek - hacsak nincs mögötte valamilyen rejtett függőség, vagy esetleg viszolyogtató rosszindulat -, inkább határozottságnak és erős jellemnek tartanám, amire ma már csak nagyon kevesek lehetnek büszkék.

Az ártatlanság vélelme és a változtatás joga  (a döntési szabadság) - mindenkit megillet, és mindkettő mindaddig fenn is áll, amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyosodik valakiről, hogy valójában ő egy megátalkodott, gonosz, velejéig romlott bűnös lélek (aki tegyük fel, minduntalan másokon átgázolva igyekszik elérni a célját).

Ha meg akarjuk ismerni a környezetünk valódi arcát, kezdjünk el változtatni: változtassunk a szokásainkon; merjünk valami újba kezdeni; merjünk “nem”-et mondani, ha az szükséges, és szelektáljunk a kapcsolataink között.

Sokan azért nem mernek változtatni (például elnyomó, kihasználó kapcsolataikban ragadva, mert félnek, hogy mielőtt jobbá válna a helyzetük - az első komoly lépés megtételét követően -, először feltehetően sokkal rosszabb lesz nekik. És igen. Sajnos előfordulhat, hogy a környezetük haraggal, elutasítással, szeretetmegvonással, ignorálással, mellőzéssel, kirekesztéssel válaszol (azaz büntet). Erre is fel kell készülniük, ám ha kitartanak az elhatározásuk mellett, akkor előbb-utóbb a környezetük megszokja, és elfogadja az általuk választott és képviselt új életet. Persze ez az időszak lehet könnyű is, de általában elég viszontagságos annak, aki alapvetően elfogadásra vágyik, mert éppen az történik vele, amitől ő maga a legjobban fél: pálcát törnek a feje felett, ítélkeznek a háta mögött, kritizálják, semmibe veszik, és bántják, még ha csak szavakkal is.

Aki ezt az átmeneti állapotot is kibírja, az idővel ráeszmél a saját belső erejének jelentőségére, mert hirtelen felvérteződik a támadásokkal szemben (“jól állja majd a sarat”), és a környezete is “sokkal magasabb polcra helyezi” - magyarul, nem tudnak vele mit kezdeni.

A legnehezebb küzdelem ilyenkor annak a félelemnek a leküzdése, ami a veszteség lágy fuvallatával érinti meg az embert - azaz rettegünk attól, hogy elveszíthetjük a körülöttünk élők szeretetét. De ilyenkor érdemes egy pillanatra megállni és feltenni magunkban a fájdalmas kérdést: tényleg szeretnek, vagy csak (ki)használnak minket azok, akiknek csak akkor vagyunk elfogadhatók, ha minden pillanatban belesimulunk és kiszolgáljuk az akaratukat?

Sokszor rettentő fájdalmas a felismerés. Amikor rájövünk, hogy mennyire át lettünk b*szva, mennyi hamis hangszer keveredett a mi kis zenekarunkba, és mi ennek dacára hittünk és bíztunk az ellenkezőjében. Ahol elárulnak minket, ott nincs szeretetet, ezért nincs is mit elveszíteni, mert meg sem kaptuk soha. A valódi szeretet elfogadó, a mi szempontjainkat és igényeinket is figyelembe vevő.

Engem bizony sose azért szeressenek többen, amilyen nem vagyok, inkább szeressenek kevesebben azért, amilyen én vagyok.