Újabb mérföldkőhöz értünk

Azt mondják, lehetetlen más problémáját megérteni és segíteni őt annak megoldásában.

Az őszinte odafordulás, meghallgatás már sokszor segítség, de ez csak abban az esetben lehetséges, ha az egyén még nem “házasodott össze a problémájával”. Vagy, ha igen, akkor képes “elválni” tőle. Ennél “durvábban” is megfogalmazhatjuk (lehet arcpirító és megbotránkoztató, de jól szemlélteti az “egyén-probléma” kapcsolatát): nem “szexel” vele a párja helyett. Vagy, ha igen, akkor képes felhagyni ezzel és a valós kapcsolata felé fordul.

Sajnos sokan vannak azok, akiknek a belátási képességük (meglepően) szegényes ahhoz, hogy felismerjék a probléma gyökerét - tehát soha nem a következménynél kell kutakodni, mert az oda vezető út gyakran szövevényes és kusza, amit teljes részletességgel kizárólag az érintett(ek) ismerhetnek. A fejletlen érzelmi intelligencia nem csak a gyermek és fiatal felnőtt “kiváltsága”. A tapasztalatom az, hogy a már harmincas évei felé járó férfiak és nők is képesek arra, amire az óvodás korúak: hisztire vagy dühkitörésre. Ennek oka pedig az érzelemszabályozás hiánya.

A segítség lényege abban rejlik, hogy más szemszögből, megvilágításból, adekvát eszközök és példák segítségével gondolkodásra késztetem az egyént, ami őt arra készteti, hogy azt ismerje fel, miből eredhet a problémája és hogyan tudja megoldani azt.

Mert egyedül (ön)marcangoló érzelmi spirálba kerülhet az ember. És, ahogy mondani szokták: nem látja a fától az erdőt - azaz a kiutat, az elfogadható megoldást. Ami nem feltétlenül a számára vágyott, de a tovább haladáshoz szükséges. Itt a lényeges különbség abban, hogy egy (elhivatott) segítő nem a jó vagy tökéletes megoldásra fókuszál, hanem az egyén önsértő mechanizmusaira - ebből olvas, ezt értelmezi és narratívát alkot belőle. A módszertant szükséges jól megválasztani. Ezért felesleges azon vitatkozni, hogy valaki jó segítő (pszichológus, coach, pszichoterapeuta, barát stb.) vagy sem. Mert mindenkinek más stílus a “nyerő”, a befogadásra alkalmas. A szomorú tény az, hogy mindenki saját maga oldja meg a saját problémáit, nem valaki más helyette. Ugyanis, kizárólag így lesz valódi a személyiség fejlődés, és így zárható ki a “visszamutogatás”, hogy “Mert Te azt mondtad!”

Gyakori elvárás az emberek részéről az is, hogy ha valaki a hétköznapokban segítőként tevékenykedik, akkor annak az illetőnek illik minden szempontból makulátlannak, mindent tudónak, tökéletesnek lennie, és lehetőség szerint (?) ingyen végezze a munkáját – természetesen hétvégén (akár ünnepnapokon) is, a nap huszonnégy órájában. Ezek alapkövetelmények tőle. Azt is kommunikálják sokan, hogy amelyik ebben nem, vagy alul teljesít, akkor nem fognak hozzá fordulni mondván, ha a segítő élete is szar, hogyan éri el, vagy hogyan várhatja, hogy mások bízzanak benne?

Van egy ilyen alapvetés, hogy ha te segítő szakember vagy, akkor te a fent említett paraméterekkel bírsz, és mindenre tudod a jó választ. Ezt én nem tartom reálisnak, már csak azért sem, mert olyan ember még nem született e világra, aki mindent tud. (Ellenben egyetértek azzal, hogy olyan viszont igen, aki nem való segítőnek, vagy más egyéb szakmában nem tud megfelelően, hitelesen működni. Kontárok mindenhol lehetnek és vannak is.)

A segítő szakmának ez a területe, elsősorban szociálisan érzékeny, empatikus, ám ennek ellenére objektív látásmódú és fejlett humorérzékkel, valamint intuitív képességgel rendelkező embereket kíván. Emellett mégis úgy vélem, sokkal nagyobb erő van abban, ha nem választjuk el a „mindent tudókat” és az úgynevezett „szenvedőket” egymástól, hanem belátjuk, hogy (az élet bizonyos területei vonatkozásában) mi mindannyian egyformán szenvedő emberek vagyunk.

Hogy mi mondatja ezt velem? Nos, volt egy nagyon hosszú időszakom (tizenöt év), amikoris komoly egészségügyi problémákkal küzdöttem. Minden szempontból bajban voltam, amit igyekeztem a lehető legjobban palástolni, de hamar rávitt a kényszer, hogy szakemberhez forduljak segítségért. (Harminc éves voltam ekkor, a kisfiam kétéves, és ő is gyakran betegeskedett - hosszú történet, messzire visz).

Magyarországon a kilencvenes évek elején még nem volt elterjedt (még ismeretes sem) a független és egyénre szabott segítői munka, így fel sem merült, hogy más alternatívát ajánljanak a problémámra, ebből kifolyólag a gyógyszeres kezelés volt a legkézenfekvőbb választás. Az egészségügyi ellátó rendszernek nem számítottak az érzéseim, sem a helyzetem, a lelkiállapotom főleg nem. Nekem egyáltalán nem segített az, amikor a fehérköpenyesek közül valaki bekísért egy rideg hangulatú szobába, majd miután mindketten helyet foglaltunk egy-egy műanyag széken, az orvos hátradőlt, elővett egy fehér lapot és elkezdett jegyzetelni rá valamiket. (Utólag visszagondolva inkább csak firkálgatott, és ki tudja miket gondolt rólam – senkinek nem kívánok ilyen kiszolgáltatott helyzetet, mint amilyenben én voltam akkoriban). Miközben beszélt hozzám vagy kérdezgetett a korábbi betegségeimről, mindvégig azt éreztem, hogy akaratlanul is van egy ilyen különbségtétel közöttünk. Ő a megmondó ember, én pedig a kétségbe esett, gatyáját tele csinált, ultra szerencsétlen valaki, akinek nem lehet sem igaza, sem pedig véleménye önmagáról vagy a helyzetéről. Akkor ott, abban a pillanatban kimondatlanul megteremtődött közöttünk a hierarchia. Ez a segítő egy szenvtelen, teljesen elvont karakter volt, így képtelen voltam kapcsolódni hozzá, mint orvoshoz, vagy mint emberhez. Képtelen voltam elhinni, hogy ami velem történik, az nem egy izolált deviancia, hanem egy igenis vállalható emberi dolog.

Innentől már nem az a kérdés tehát, hogy sérültek, szenvedők, balekok, önbizalomhiányosak, megszégyenültek (és sorolhatnám) vagyunk-e, hanem hogy mit kezdünk ezekkel a „sérüléseinkkel”. Nem szégyen a meglétük, csak bátran kell szembe nézni velük, és megpróbálni valami magasabb rendűt kovácsolni belőlük.

Több, mint tíz éve segítek az embereknek ingyen (ha kellett 3 órán keresztül beszélgettem velük az éjszaka kellős közepén), de még egyszer sem tették fel nekem azt a kérdést, hogy „Mivel hálálhatom meg?” Úgyhogy mélységesen elszomorít az olyan megjegyzés, amiben negatívan minősítenek engem és „megélhetési szakmásnak” neveznek. Ezek a szintén megmondó emberek mindenféle tapasztalat nélkül sorolnak azok közé, akik valóban csak csinálják ezt a szakmát, de nem elhívatottak benne, és fogalmuk sincs e terület mibenlétével.

Az irigyek, a bántók, az agresszorok kommunikációja (kritikai megnyilvánulása) kizárólag erre a stílusra korlátozódik: „Te is ingyenélő vagy”; „Beszélsz a semmiről”, „Te akarod megmondani, hogy nekem mi a jó?”.

A válaszom hozzájuk intézem, és azokhoz, akik csak az eredményeimet irigylik, a befektetett időt, pénzt, energiát és munkát azonban nem.

Első és legfontosabb: Soha nem mondom meg senkinek, hogy mi a jó vagy a helyes. Nem tanácsadó vagyok, hanem segítő, aki a legjobb tudása szerint végzi a munkáját, sokak megelégedésére.

Más. Az elhivatottságom a szívemből gyökerezik, a velem született képességem ajándék, a tapasztalati úton megszerzett ismereteimet, valamint a gyakorlatban elsajátított szakmai tudásomat pedig hosszú évek alatt gyarapítottam. Bőven bizonyítottam (nem mintha idáig is kellett volna), így az, hogy ma már „megkérem az árát”, az én oldalamról lett (mondjuk így) elvárás.

A közeljövőben közösségi/olvasói adományokból működtetem a weboldalam, a publikációk teljes szövegéhez kizárólag a munkámat támogatók férnek majd hozzá.

Az olvasóim száma lassan eléri a 10000-et. (Ezúton is köszönet érte.)

Mindig van olyan téma, ami aktuális, és mélyen foglalkoztat, hiszen sokan keresik a válaszokat bizonyos kérdésekre. Rengeteg ember jár ugyanabban a cipőben, némelyek anélkül, hogy tisztában lennének az állapotukkal.

Úgy változott meg a világ, hogy sok minden van, amitől joggal tarthatunk – ezekre nyilvánvalóan én sem tudok csodaszerekkel előállni. Amire azonban igen, abban elhivatott vagyok.

Az olvasói támogatással kapcsolatos rövid leírást ezen a linken olvashatsz.