A BEFELÉ FIGYELÉS ÉS AZ ÖNSZERETET HIÁNYA

Izzadtságszagú világ (?)

Számomra rendkívül felüdítő élmény, amikor valaki úgy van rám jó hatással (legyen az bárki - nő, férfi, fiatal, idősebb korosztály), hogy egy csöppet sem kell megerőltetnie magát. Mert ezekből az emberekből árad a természetesség. Mindig összerezzenek - mint, amikor fals hangot érzékel a fülem -, ha valakit “azon kapok”, hogy elsődlegesen a megfeleléssel és a küllemi dolgokkal van elfoglalva (a körítéssel - az egyetemen csak simán rizsázásnak hívtuk az ilyet - amikor nem mond semmit az illető, de azt is figurázni próbálja).
Egyszerre lesz fura és taszító az orgánum, ráadásul a vágyott hatásfokot sem éri el (nálam). Aki mer erőlködés nélkül az adott szituációban önmaga lenni, az már nyertes. Mert ebben az attitűdben mindketten oldottak és szabadok tudunk lenni. Sokan majd összetörik magukat azért, hogy tetsszenek másoknak. Minek? Az egyik embernek fogunk tetszeni, míg másoknak nem - de az is meglehet, hogy közömbösek lesznek az irányunkba.
Fiatal lányként még én is beleestem ebbe a csapdába, mindig gondosan megkomponáltam a külsőmet és az öltözékemet. Hajfestés, erős smink, hajlakk és parfüm. Ráadásul igyekeztem nem kilógni a társaságból, ezért én is ellőttem jó pár poént (ezzel a résszel sose sültem fel, ám hamar rá untam, mert bár vallom, hogy humor nélkül lehet élni, viszont baromira nem érdemes, ugyanakkor az egyensúlyt is - vagy arany középutat - javallott megtalálni. Ez az állandó poénkodás, ha kell, ha nem, teljesen kiégeti az ember agyát).
Aztán a buli végére mindenki arca átváltozott - az izzadtságtól elkenődött szemfesték az én külsőmet sem tette szimpatikusabbá. Hamar rájöttem, hogy a kevesebb néha több. A későbbiekben már csak élveztem a zenét, a hely hangulatát, és közben azon gondolkodtam, hogyan lehet talaj részegen, önkívületben élvezni egymás társaságát. Nyilván sehogy. Szóval elengedtem, hogy tetszeni akarjak bárkinek is, és önfeledten élveztem a zenét, a táncot, a hangulatot.
És tényleg, mennyire vonzó tud lenni az, ha az ember nem mások elvárásait fürkészi minduntalan, hanem leginkább befelé figyel, és önmagát fejezi ki - azt, amit érez akkor abban a pillanatban. Biztosan Te is fel tudsz idézni olyan emléket, amikor nem érezted “versenyképesnek” magad, ennek ellenére mégis az az este sikerült a legjobban, amitől egyébként tartottál volna máskor. Ebben valójában semmi misztikum és titok nincs, pusztán csak arról van szó, hogy nem görcsöl rá az ember arra, hogy feltétlenül történjen valami meghatározó dolog vele. Emiatt természetesebben (szimpatikusabban és autentikusabban) is viselkedik, mint mások. Baromi jó érzés.