AZ ÉRZELMILEG IS ÉRETT NŐ MEGÉLI AZ ÉRZÉSEIT, DE NEM HISZTIZIK.

„A síró, de nyitott nő nagyon vonzó; a síró, és érzelmileg bezárkózó nő egyáltalán nem az.” Davis Deida

Vannak olyanok - az én ismeretségi körömben is akad bőven -, akiknek bármi könnyedén könnyeket csal a szemükbe; és persze olyanokkal is találkoztam már, akik szinte egyáltalán, vagy csak nagyon ritkán sírják el magukat.

Itt még szándékosan nem emelem ki a nőket, mert ez nem tipikus női „betegség”. A férfiak is tudnak sírni, és némelyek nem is szégyellik elpityeregni magukat; különösen akkor nem, ha a helyzet úgy kívánja.

  • Itt nem árt megemlítenem, hogy a férfiakkal kapcsolatos társadalmi elvárás azért nem annyira megengedő; mondhatni szégyennek tartott (főleg a mai fiatalok között), ha egy fiú (lelki vagy testi) fájdalmát könnyekben is kifejezi. Pedig élettani szempontból, pontosan olyan fontos szerepet tölt be bármelyik nemnél, mint a mosolygás vagy nevetés: oldja a feszültséget a testben, és megkönnyebbülést hoz a lélek számára.

A fiú gyerekeknek évszázadokon keresztül azt tanították, hogy ne sírjanak, ám ezzel azt is megtanulták, hogy érzelmeiket inkább káromkodásba csomagolva fejezzék ki (vagy leginkább sehogy, mert az olyan lányos), mintsem őszinte emberi megnyilvánulásokkal.

Ezek nagyon fontos kritériumok lennének, legyen szó párkapcsolati kérdésről, vagy akár egyéb társas kapcsolatainkról.

Ezért gondolom azt, hogy a nő, aki az érzelmeit meg tudja élni, igenis vonzó lehet a másik fél számára, ám az én meglátásom az, hogy érdemes a hétköznapi kapcsolataink vonatkozásában ezt a jelentéktelennek tűnő - de sok esetben igencsak látványos - elemet egy kicsit jobban kivesézni és értelmezni; már csak azért is, mert a legapróbb „női eszközök” – mint például ez is – némiképp korrigálásra szorulnak.

Nem árt, ha egy nő tudatában van annak, hogy sokszor az, amit tesz, nem éppen a „legelegánsabb” megoldások közé tartozik; sőt, ahelyett, hogy együttérzést váltana ki a másik félből, legyen az bárki, akitől éppen figyelemre, megértésre vágyik, a sírása miatt inkább válik taszítóvá, és - adott esetben - támadhatóvá, sebezhetővé, vagy ami még rosszabb, kiábrándítóvá.

Szóval, amíg a gyerekek természetes (kommunikációs és probléma kezelő-megoldó) eszköze a sírás, addig, ha valaki felnőttként ezt a formáját választja megoldás gyanánt, bizony néha riasztó látványt nyújt még akkor is, ha a sírás evolúciós „örökségünk” és teljesen természetes reakció.

Ezek szerint a sírás egy tanult megnyilvánulási forma?

  • Igen, és akár életmentő is lehet, de itt most nem erről lesz szó.

Azzal semmi újat nem árulok el, ha azt mondom, hogy a csecsemő amikor világra segítik azonnal felsír a tüdejét ért „támadástól”. (Ez utóbbit sem fejteném ki részletesen. Ha többet szeretnél tudni ebben a témában, javaslom keress fel egy kifejezetten csecsemőkkel foglalkozó oldalt)

  • Újszülöttünk esetében korántsem az érzelmeinek kifejezését jelenti, hanem egy olyan természetes reflex, amely az oxigén felvételéhez szükséges.
  • A kisbabák sírása a szükségleteik kielégítésére hívja fel a külvilág figyelmét, s csak később, amikor már megtanulnak másképp is kommunikálni, kezdenek el másként is sírni, másként is artikulálni. A félelmeiket, dühüket, szomorúságukat ilyen módon adják mások – azaz a célszemély(ek) tudtára. Pontosan úgy, ahogyan azt megtanulják másoktól, de leginkább attól az egy személytől, akikhez a leginkább kötődnek, s akitől a születésük pillanatától kezdve a legjobban függenek. Az édesanyjuktól.

A kérdés mindössze az, hogy a nők miért folyamodnak a legősibb reflex tudatos alkalmazásához a céljuk elérése érdekében, és ezt miért járatják csúcsra, mintha mindössze ennyire lennének képesek?

Nos, ennek a kérdésnek a boncolgatása sem könnyű, tekintve, hogy mi nők is különböző körülmények között jöttünk a világra. (Nem mindegy milyen volt az anyához való viszonyunk (és fordítva) kisgyermekként, a kötődésünk milyen irányba alakult. A bánásmódot, nevelést, tanítást, és a minket érő egyéb környezeti hatások mind meghatározók, ami az érzékenységünket kellően befolyásolhatja.)

A sírás katartikus erővel bír és a megküzdésben (lásd csecsemők születése) nagy szerepet tölt be. A tudomány három típust különböztet meg.

  1. A legalapvetőbb a már korábban említett reflexes sírás, amit a csecsemők első levegővételénél figyelhetünk meg. Később – ahogy az önálló légzés állandósul – esetenként irritáló fizikai inger (például hagyma pucolása közben, tömény füst vagy por) által kiváltott, teljesen akaratlan könnyezés formájában
  2. Fiziológiai sírás, mely főleg kisgyermekeknél jelentkezik, valamilyen testi hiányállapot (például éhség) következtében.
  3. Emocionális sírás, amely valamiféle érzelmi okból (például meghatódunk esküvőn, vagy elkeseredünk gyász, veszteség miatt) Ezek többnyire akaratlagosak, s talán a legérdekesebb mindhárom közül, tekintve, hogy ezt a fajta sírást csak és kizárólag az ember tudja „produkálni”.

És itt érkeztünk el egy igen figyelemre méltó ponthoz.

  • A nők sokszor fakadnak sírva abbéli meggyőződésükből, hogy tehetetlenek az adott hétköznapi probléma megoldásában. Azért is képesek zokogásba kitörni, ha nem indul az autó, ha összeomlik a számítógép, vagy ha panaszkodnak a tanárok a gyerekre. Sőt, a barátnők egymásba kapaszkodva is remekül tudnak együtt sírni, ami hosszú távon a vigasztalásra szorulót egyre mélyebb krízisállapotba taszít(hat)ja, és elhiszi, hogy az ő problémája megoldhatatlan a saját erejéből.

Az elvált (csalódott) nők tudják a legkevésbé kezelni érzelmi válságukat, és hosszú éveken keresztül képesek ebben az állapotukban maradni. Pityeregnek, ha mérgesek, ha nem tudják kezelni a dühüket, ha nem tudják kimondani a fájdalmaikat, és ha nem találnak megértő szavakra.

Vigyázat, a sírás minduntalan „használata” megszokássá válhat, és ahelyett, hogy élettani szerepet töltene be, helyette mindenki életét módszeresen kezdi belülről emészteni.

Sírás helyett fejezzük ki szóban a csalódottságunk okait - már ha több is van -, és éreztessük a másik féllel, hogy nem a viszály fenntartása a cél, hanem annak tisztázása.

A sírást ne kövesse sértődés, vagy ami még rosszabb hiszti.

  • A fáradtság,
  • a szégyen,
  • a frusztráció,
  • a mellőzöttség,
  • visszautasítottság érzése mind kiváltói lehetnek, de meg kell tanulnunk megérteni a kialakult helyzetünket, és kezelni azt.

A hisztis ember tragédiája a kiszámíthatatlanságában rejtőzik, és sokakat elriaszt, ezért van az, hogy kevesen mernek neki őszintén tükröt tartani. Így marad a látszólagos egyetértés.

Legyen nő vagy férfi, ilyen mindenért síró emberrel együtt élni, nem jelent mást, mint állandó támadások sorozatát átélni. A bűnbak szerepét osztja ránk az ilyen ember.

Egy józanul gondolkodó nőnek nem lehet célja a másik támadása, s a saját vélt vagy valós sérelméből származó haragjának a rá zúdítása. Azé a haragé, amit nem is biztos, hogy a társ (barát, ismerős, kolléga(nő), szomszéd stb.) okoz, ő talán csak kontrollálatlan, fegyelmezetlen indulatának az áldozata.

  • Fontos, hogy a hisztis embernek határokat húzzunk. Önmagunkat is tisztelnünk kell annyira, hogy akár az igazságtalan és szélsőséges támadásoktól, sérülésektől meg merjük védeni saját magunkat.

Vigyázat, a harag „ragályos”. Önmagunk védelme azt is jelenti, hogy nem engedjük meg a másiknak, hogy „kihozzon a sodrunkból”, s elragadtassuk magunkat egy szélsőséges, irracionális haragáradattal, egy ugyanolyan hisztivel, mint amit a másik fél produkál.

Ne feledjük azt sem, hogy az a nő, aki nem változtat, csak panaszkodik és sír, minden bizonnyal tisztában van a jelenkori vagy múltbéli saját „bűnösségével”. Gátja a hajlama, és rögzült viselkedés mintázata erőteljesen uralja a személyiségét.

Azt a figyelmet, megértést, szeretetet, toleranciát, amit gyermekkorában nem tudott elérni és megkapni bármelyik szülőjétől, azt kamatostól be akarja zsebelni a társától, barátaitól, és szélsőséges esetben a gyermekeitől is. Ennek érdekében a sírást, mint az érzelmi zsarolás tipikus kellékét, nem átall használni.

 

 

® HRG_1970

©HELPFORYOU.HU - Minden jog fenntartva!