A KÖRÖMRÁGÁS LÉLEKTANA

 
“Veszed ki a szádból a kezed!? Hogy néznek ki a körmeid? Mutasd csak! Majd jól elverem az ujjaid, hogy egy életre elmenjen a kedved a tépkedésüktől! Normális vagy?”

Ilyen, és ehhez hasonló “fenyegetőzéseket”még mostanság is hallok szülőktől, ami bár nem kellemes a fülemnek, viszont kellően alátámasztják a vélekedéseimet - így tehát szükséges róla beszélni pár mondatban (mert - mint azt tudjuk -, amiről nem beszélünk, “kiszökik” egyszer úgyis máshol egy óvatlan pillanatban).????

Szóval a kérdés az “miért rágja valaki a körmeit?”

Aki soha nem csinálta, az a válaszért vagy felmegy a netre és megkérdezi “Gugol baráttól”, esetleg AI-tól vagy egyszerűen rávágja “mert idióta, mi másért!”, pedig a lélektana ugyanolyan figyelmet igényel, akár az abúzus vagy a deviáns viselkedés.

Amikor valaki rágja a körmeit, akkor valójában szorong, és visszaható agressziótól szenved - szó szerint - ezért valamit azonnal tennie kell a csillapítására, olyat, ami - mondjuk így stílusosan - kéznél van, tehát azonnal elérhető. Ez is egyfajta pótcselekvés.

Iszonyú sokáig rágtam a körmöm és tépkedtem a bőröm (rendkívül bonyolult családi és lelki háttér - nem mennék mélyen bele, de rengeteget tudok erről a nagyon hosszú ideig tartó elfojtásos periódusomról is beszélni).

Tehát a körömrágás (de a hajtépés, fogcsikorgatás stb.) is egy elfojtott agresszió “végterméke”, amit rendszerint autoriter személy vált ki (aki lehet szülő, főnök, házastárs, bárki aki hatással lehet ránk, vagy akitől függünk).

Aki a körmeit rágja egy alapelvet követ: soha nem bántani másokat (helyette önmagunkat büntetni). Mély lélektani jelenség és elég gyakori. (A köröm ősi fegyver, amit saját maga rág le az illető - azaz lefegyverzi magát - miközben fájdalmat is okoz saját magának, mert fél a saját ösztönös reakcióitól.)

Mark Twain amerikai író szellemes aforizmája szerint: “A szokások nem olyasmik, amiket csak úgy ki lehet dobni az ablakon - lépcsőn kell őket letessékelni fokról fokra.”???? (Az én esetemben hosszú és rögös út vezetett a teljes gyógyulásig.)

Mi lehet a szorongó gyermek (vagy felnőtt) viselkedése mögött?

Például, akik nem érzik a családi biztonságot és kiszámíthatóságot, nincs a megnyugtató érzés bennük, ezért káros szokásokat vesznek fel: rágni kezdik a körmüket, tépkedik a hajukat, kapargatják a bőrüket. De igaz azokra is, akiknek kötődési problémái vannak, akik nem érzik magukat biztonságban ott, ahol éppen vannak a világban. Vagy akinek hiányzik az életéből a kiszámíthatóság, és aki fél attól, hogy elveszíti a szüleit, ezért “a saját testében keres menedéket” és rágcsálni, piszkálni kezdi a körmét, bőrét, haját stb. (Az én esetemben az édesapám korai elvesztése - bár mindössze három éves voltam - az egyik ok.)

Mit élnek át a szorongó emberek? Mi áll a háttérben? Mire van szükségük ezeknek a “lelki beteg”gyerekeknek (vagy felnőtteknek), és hogyan segíthetünk rajtuk anélkül, hogy megszégyenülnének?

A körömrágás egyfajta segélykiáltás, ezúton is kéretik komolyan venni, mert azt jelzi, hogy valami olyan lelki nehézséggel küzd a gyermek (vagy felnőtt), amivel egyedül nem képes megbirkózni, ami miatt folyamatosan oldania kell a ránehezedő nyomást és stresszt.

Ki hinné, hogy a leggyakoribb gyermeki félelmek közé tartozik a szülők elvesztése? Illetőleg a félelem attól, hogy esetleg nem szeretik őt, hogy elhagyják, netán a bántalmazástól vagy a sötétségtől való rettegés. Persze ilyenkor tehetik fel sokan a kérdést “Hogy fordulhat meg olyan egy gyerek fejében, hogy elveszíti a szüleit?”

Nagyon egyszerűen!

Ha az a gyermek (vagy felnőtt) sorozatosan csalódik (be nem tartott ígéretek). Ha a szülő rendre nem ér oda időben az oviba, suliba. Vagy elmaradnak azok a programok, közös tevékenységek, amiket megígértek neki. A körömrágás  4 éves kor körül alakulhat ki legkorábban, és gyakran az ujjszopást váltja fel.

Az iskolakezdéssel járó változások, a megnövekedett követelmények is kiválthatnak szorongást, ami a jóval kevesebbet mozgással is magyarázható, hiszen már sokkal kevesebb lehetőségük van a feszültség levezetésére.

Ha a körömrágás az iskolakezdés után is fennáll, érdemes megfigyelni a gyermeknél a következőket:

• Hol fordul elő vele jellemzően?
• Ki(k)nek a társaságában teszi?
• Milyen felvetődő témák esetén?
• Milyen egyéb, akár hétköznapi esemény hatására fordul elő vele?
• Érte-e valamilyen trauma?

Ezek az úgynevezett “nyomravezető” kérdések, amelyeknek a segítségével könnyebben kideríthetjük, vajon mitől szoronghat és félhet a gyermekünk (vagy bármelyik szerettünk, barátunk stb.), mi lehet az az elsődleges probléma, amivel foglalkozni szükséges.

A legszembetűnőbb okok: válás, új otthon, iskolaváltás, baleset, valakinek az elvesztése, betegség vagy kistestvér születése.
 
Hogyan szoktatható le valaki a körömrágásról?

Tiltással és egyéb szégyent kiváltó praktikákkal semmiképp sem.

A szigor, a büntetés, a megalázás csak mind-mind olaj a tűzre, tovább fokozhatja a gyermekben tomboló agressziót, stresszt. Nem beszélve arról, hogy a tiltással nem a kiváltó okot kezeljük, hanem csak a tünetet, és ezekkel mi magunk tanítjuk meg arra a gyermekünket, hogy magába fojtsa a problémáit - melyek aztán idővel bizonyosan visszaköszönnek, méghozzá sokkal erőteljesebb formában.

A legfontosabb, amit tehetünk a gyermekünkért (szeretteinkért):

• Gondoskodni az érzelmeinek felszabadulásáról (EFT-módszerrel - Emotional Freedom Technique)
• A feszültsége oldása (mivel a félelem okai leggyakrabban a családra vezethetők vissza, így a szeretett személyek megnyugtató jelenléte, közelsége lehet az egyik legnagyobb segítsége)

• Éreztetni vele, hogy bármilyen is a viselkedése (és itt nem az életellenes cselekedetekre gondolok), feltétel nélkül szeretik őt.
• Tudassuk a gyerekkel, mennyire fontos a számunkra és hagyjuk megérni benne a felé irányuló érzést.
• Mindig figyeljünk arra, amit mond nekünk, hallgassuk végig, amikor beszél hozzánk, vagy ha valamit mondani szeretne - ne azt érezze, hogy rá soha nincs elegendő időnk.
• Ne spóroljunk az öleléssel, a puszival (a csókkal), különösen elalvás előtt, és fejezzük ki őszintén felé a viszontlátás örömét.
• Segítsük őt abban, hogy valami más módon vezesse le a feszültséget a körömrágás helyett - például biztosítsunk lehetőséget számára az elegendő mozgásra, szabadidős (rekreációs) tevékenységre, esetleg sportolásra. Átmeneti megoldás lehet egy stresszlabda beszerzése is: bár magát a problémát nem fogja megoldani, de legalább nem tesz kárt a gyermekünk az ujjaiban, hiszen a puha, gumis labdát szorongatja, és nem a körmeit rágja le tövig. A labda gyömöszkélése ugyanolyan stresszoldó hatással bír, mint maga a körömrágás folyamata, így bizonyosan meg fogja nyugtatni őt.

A körömrágás (és a fent említett társai) a kényszerbetegségek közé tartozik: ha valaki már kórosan, szinte megállás nélkül rágja a körmeit, érdemes mindenképp egy szakembert felkeresni. És ha már a kényszerbetegségeket említettem - tematikailag jellemzően a kényszergondolatok a következő csoportokba sorolhatóak:

    1. Beszennyeződéssel, tisztátalanná válással, megfertőződéssel kapcsolatos kényszerek mind konkrét, mind pedig átvitt értelemben.
    2. Ellenőrzéssel kapcsolatos, kóros kételkedéshez köthető gondolatok.
    3. Különböző testi tünetekkel, betegségekkel és a halállal kapcsolatos gondolatok.
    4. Szimmetriával, renddel, ellenőrzéssel kapcsolatos kényszergondolatok és cselekedetek.
    5. Agresszív tartalmú gondolatok, asszociációk.
    6. Szexuális gondolatok, asszociációk.
    7. Egyéb.
    8. Többszörös - amikor a fentebb felsorolt típusok kombinálva mutatkoznak meg.

Miért fontos az időben való észlelés és a szakszerű foglalkozás? Mert ellenkező esetben az érintetteknél könnyedén kialakul az úgynevezett “kagyló effektus” (úgy tekintenek a megjelenő és rajtuk eluralkodó tüneteikre, mint valamilyen titkolni való, szégyenletes jelenségekre, különösen akkor, ha azokat morális értékrendjükkel összeegyeztethetetlennek tartják) - azaz bezárnak.

Sok beteg éppen ezért csak hosszú, gyötrelmekkel teli éveket követően (vagy egyáltalán nem, és biztos sokan vannak, akik nem) jutnak el megfelelő szakemberhez.

Napjainkban gyakran fordul elő, hogy valamely szövődő pszichiátriai betegség, pl. depressziókapcsán csak úgy „mellesleg” derül fény a kényszeres tünetképzésre.

A kényszerbetegség kialakulásának lélektani hátterét a különböző elméleti iskolák más-más szemszögből közelítik meg (erről nagyon hosszan lehetne beszélni), és ez kellően megnehezítheti az érintettek és családtagjaik helyzetét. A pszichoterápiát illetően a kognitív viselkedésterápiabizonyítottan hatékony eljárásnak bizonyul. A verbális terápia mellett azonban gyakran válik szükségessé a különböző viselkedésterápiás technikák alkalmazása is (mint pl. az ingerelárasztás, a szisztematikus deszenzitizáció vagy pl. a „gondolat-stop” technika).

Érdemes információkat beszerezni az egyéb pszichoterápiás irányzatokról és módszerekről is - de nem az interneten vagy Bözsi nénitől a harmadikról. ❤️