A GYŰLÖLET FOGSÁGÁBAN
H. R. Gabriella
H. R. Gabriella
2022.06.02 18:02

TRAUMATIZÁLT FIATALOK - CÉLVESZTETT TÁRSADALOM

Vannak helyzetek, melyek egyértelműen hazugságra, azaz az önös célok megvalósításának zálogára épülnek. Ez megtapasztalható bárki számára, legyen az a baráti, a családi és szerelmi kapcsolatokban, de akár munkahelyen vagy a vállalkozási szférán belül. De érdemes egy kicsit távolabbról is megvizsgálni, hogy vajon ezek a hazugságok mennyire keserítik meg az életünket, illetve mit tehetünk mi annak érdekében, hogy ne hálózzanak be teljesen minket, és ne kényszerítsenek minket is a hazugságra.

Elnézve a most már lassan harmadik éve zajló eseményeket, nagyon úgy tűnik, hogy a félelemből, a hiszékenységből vagy éppen a bizalmatlanságból, a gyűlöletből, a rosszindulatból, az irigységből stb. összeállított „turmixból” jutott bőven az emberiségnek, de legalábbis a közvetlen környezetünknek bizonyosan. Némelyek gyomrát ugyan fekélyesre marta már az egészségtelenül „fűszeres eleség”, ennek ellenére még mindig sokan önszántukból állnak sorba képzeletbeli nagykanállal a kezükben, a képzeletbeli közmédiakondér előtt.

  • A mai világban a gyors és használható információ a legdrágább dolog, természetesen az ívóvíz, az áram, a fűtő-, és üzemanyag, a friss oxigéndús levegő, az egészséges ételek, a mentális, fizikális és szellemi jólléttel nem egy lapon említve (ez utóbbi sok mindent foglal még magába), ám ne feledjük, hogy a legnagyobb ellenségünk még mindig a mértéktelenség, hiszen a nagy mennyiségű vízbe, oxigénbe, élelembe, áramba, a túledzésbe, a hajtásba akár bele is halhatunk. Így van ez az információkkal is. Minél nagyobb mennyiségben zúdul ránk, ráadásul válogatás nélkül, annál nagyobb a veszélye, hogy elpusztít, vagy csak a téves, haszontalan, vagy akár káros információkból merítünk magunknak, ezzel megnövelve annak kockázatát, hogy visszafordíthatatlanul a szakadék felé sodródjunk.

Az, hogy mennyire komoly vagy komolytalan egy adott információ, sok tényezőn és szereplőn múlik, ám tekintve, hogy ez az írásom sem azt célozza meg, hogy mások hitrendszerét befolyásoljam vagy megváltoztassam, ennek megfelelően azt, hogy mennyire szavahihető valaki számára egy-egy csatorna, azt természetesen ez alkalommal is a saját döntésére, fantáziájára, és józan ítélőképességére bízom. Ezek az okfejtések elsősorban a saját tapasztalataimat tükrözik, ellenben sokan egyetértünk azzal, miszerint az van, amit hiszel, és az lesz, amit teszel.

  • A személyes hitrendszerünk és a látható vagy nem látható (látens) tények összecsapásának időszakát éljük.  Anyaként és feleségként is folyamatos volt a szégyenérzetem, de ha úgy tetszik lelkiismeretfurdalásom is volt amiatt, hogy nem teszek semmit. Sem annak érdekében, hogy bizarr módon ne lehessen kondicionálni és érzékenyíttetni a kicsiket és nagyokat, sem azért, hogy a jövő nemzedéke megértse: a saját élete, teste felett (ideértve a különböző orvosi beavatkozásokat és belső szerveit is), kizárólag saját maga rendelkezik mindaddig a pillanatig, amíg valamilyen forradalmian új technológia alkalmazásával el nem kobozzák véglegesen ezt a fajta jogát is. Mert onnantól mindenféle jogában akadályozva lesz, nem pedig korlátozva.

Hogyan beszéljek a hitről, a tiszteletről, a bizalomról, a felelősségtudatról, vagy bármilyen emberi kapcsolatról?  Bevallom, fontolóra vettem már azt is, hogy imádott hívatásomat egy rövid időre „szögre akasztom”, hiszen hogyan is lehetek vagy maradhatok normális mások szemében, netán még hiteles is, amikor én magam is ennek az „összezavarodott és ijesztően zajos” világnak vagyok a része?

Aztán egyik délután, egy hosszabb erdei séta alkalmával az egészet újra gondoltam, ám ehhez kellettek a férjem ész érvei és felvetései is, no meg az öthónapos kiskutyánk megerősítő vakkantásai.

A viccet félretéve (a férjem, a gyerekeink és a kutya véresen komoly), azon kezdtem dolgozni, hogy honnan vegyem ismét a bátorságot még őszintébbnek és még igazabbnak lenni, anélkül, hogy bárki is sérüljön. Nem lesz könnyű feladat, hiszen teljes az összeomlás etikai és morális értelemben, a társadalom és az egyén szintjén egyaránt. Káosz uralkodik mindenütt, amerre csak nézek, vagy ahova csak betérek. Mindenki széttárja a kezét, felelősök nincsenek, csak parancsot teljesítő végrehajtó csapat.

  •  Lehetőségeim minduntalan csorbát szenvednek, amint rámutatok egy valós, sokunkat érintő problémára, és próbálok a megoldásról beszélni. (Ifjúságsegítőként rengeteg megelőzéssel kapcsolatos feladatokat állítottunk össze (alkohol, drog, dohányzás, agresszió, függőség, deviáns viselkedés, hangulatváltozás, kritikus életszakaszok, életvezetés, közlekedés, háztartás, egészség megőrzés, továbbtanulás, család, barátok, szerelem, szexualitás és párkapcsolat, takarékosság, gondolkodás, felelősség, kötelesség, tervezés, célkitűzés stb., melyeket elsődlegesen a felső tagozaton tanuló diákok számára, illetve a családsegítő szolgálaton keresztül a családoknak szerveztünk. Ma már nincs ilyen, csendben kivezették az iskolákból és a gyermekjóléti intézményekből is, pedig ez az a korszak, amikor még jól lehet érzékenyíttetni a gyerekeket az érintettségük és kíváncsiságuk okán.)  

A lélektani határt elértük. Már egyáltalán nem, vagy nagyon kevés réteghez jut el az ún. „igazság”. Egy háborgó, cél és jövőkép nélküli, hitet és bizalmat vesztett „harmincasnak” is egyre nehezebb bármit is mondani, hát még egy szárnyát próbáló, olykor lázadó, veszélyérzet nélküli fiatalnak. Sőt, már megszólítani („megvédeni”) is, és nem azért, mert nem vagyok rá képes. A társadalom egyik legkiszolgáltatottabb, legnaivabb, legsebezhetőbb, minden bizonnyal legjobban befolyásolható és egyúttal legveszélyesebbé is tehető és válható rétegét, a kisgyerekeket, a kamaszokat és a fiatal felnőtteket magával sodorja az információs cunami, és csak tiszta szívből reménykedhetem, hogy a hasznos és építő tudás egyszer csak gátat emel ezek előtt az esztelenségek előtt. (Természetesen egy pillanatra sem feledkezem meg az idős korosztályról, amikor a kiszolgáltatottságról vagy befolyásolhatóságról beszélek, de ahogy tartja a mondás, „A suszter maradjon a kaptafánál!” Én is így teszek, maradok a fiatalok, és a családot vagy úgy általában jövőjüket tervezők problémájánál.)  

  • Sok emberrel beszélgetek, a gondolkodásmódjuk, a viszonyulásuk, a felfogásuk, és politikai-, illetőleg világnézetük rendkívül változatos és színes. Nem mindegyikkel tudok azonosulni, ennek ellenére megpróbálok semleges maradni és igyekszem kizárólag rájuk, valamint az általuk megnevezett problémára koncentrálni, megfigyelni a viselkedésüket és reakciójukat. Ilyenkor csak emberekkel vagyok és megoldandó feladatokat, célkitűzéseket látok. Minden másért az egyén felel. Ez egy nagyon fontos alaptétel.

Egy háborús helyzetben hosszú távon mindenki sérül, akik az ellenkezőjét állítják, azok nem rendszerben gondolkodnak, de előbb vagy utóbb kopogtatni fog a felismerés követe azoknál is, csak kérdés, hogy milyen állapotban nyitnak neki ajtót.

Értelmes konfliktusról még nem hallottam, csak legfeljebb értelmes vitáról, ez utóbbit asszertív kommunikációval nyertes-nyertes helyzetbe lehet terelni. Az erőfitogtatás, a szeretet, az empátia és értő figyelem hiánya (hogy csak egy pár lényeges elemét említsem az életünket befolyásoló tényezőkből), mind-mind lélek romboló hatással bírnak, s ezt a fiatalok által megfogalmazott kérdések jól alá is támasztják: 

  • Most akkor ki a "jó" és ki a "rossz"?
  • Ki a hibás? 
  • Kinek van igaza? 
  • Ki fog győzni? 
  • Mit hoz a jövő? 
  • Érdemes egyáltalán tervezni? 
  • Most akkor utálni kell a háborút viselő ország egyszerű lakóit is?
  • Egyáltalán miért van most háború? 
  • Hol vannak ilyenkor a klíma-, és környezetvédelemért felszólalók? 
  • Miért engedik "ezt" meg? Kik a felelősök? 

A választ csakis azok tudják, akik ebben markánsan részt vesznek vagy valamilyen módon részt vállaltak. Bizonyosan sokan vannak és olyan befolyással bíró emberek, akik nem riadnak vissza szinte semmitől.

  • Nem szemlélem közömbösen a kialakult helyzetet, de minthogy ráhatásom nincs, így meghagyom ezt a kérdést a történészeknek, a szociológusoknak, a társadalmi szerveződéseket és a népvándorlásokat figyelő kutatóknak, a geopolitikai, nemzet-, és külgazdasági, vagy kereskedelmi és pénzügyi szakértőknek. Rendkívül összetett látásmódot és megfelelő vagy helyesebben elegendő tudást igényel, ami egy laikus, hétköznapjait gyanútlanul élő, a jövőbe reményt ültető embertől semmi szín alatt nem elvárható. Persze, mint ahogy azt sokszor megtapasztalhatjuk a közösségi oldalakon (social media), otthon a fotelben ülve és chipset majszolva, mindenhez is értve, akár egyszerű is lehet a válasz, de sajnos nem így van, egyáltalán nem fekete vagy fehér.

Helyezzük csak az utóbbi évek történéseit górcső alá, vegyük alapul az elmúlt idők történéseit.  Vajon azok, akik vesztesei voltak így vagy úgy, azoknak tudnánk egyszerű, elfogadható, kielégítő vagy megnyugtató válaszokat adni? Nem. 

  • Az állandósult félelem, aggódás szó szerint kicsinálhatja az embert. A háború az emberekre ható legmegrázóbb esemény, az elménk képes tagadásba átfordítani a gondolkodásunkat. Ahogy azt Hajduska Marianna „Krízislélektan” című könyvében nevezi: halmozott és sűrített krízis. „A tömegeket érintő események mindegyike váratlan, kiszámíthatatlan, az életben maradást, a létezést veszélyezteti. Pánik, kiszolgáltatottság, tartós bizonytalanság érzése kíséri, és a háborút elszenvedők körében csökken a realitáskontroll, az addig megszokott erkölcsi normák is megváltoznak…”

És itt megemlíteném egy hölgy panaszát:

"...Én már most féltem az én érzékeny lelkű, de hatalmas szívű kislányomat, szinte rettegek, hogy a többi gyerek bántani vagy netán rossz irányba fogja befolyásolni őt. Főleg, hogy az óvónéni említette, hogy a gyerekek háborúsdit játszottak, ráadásul az egyik kisgyerek megsérült, annyira komolyan beleélte magát a másik..."

(Én visszafogottan reagáltam, bár hozzáteszem a mi időnkben - 1970-től a rendszerváltásig nézve - igen gyakori játék volt a kisfiúk között a katonásdi, ide értve a narratívákat is: „…vidááááázs!….komboj ész ingyián isz vagyok….ész jejöjek…pfff…pfff…”. De még mi lányok is becsatlakoztunk, ha kellett az erősítés.)

  • Egy tény, a háború magában a társadalomban rettentő nagy károkat tud okozni, és szinte senki nem gondolkodik arról, hogy hogyan kellene ezt kezelni, hogyan értessük meg gyerekeinkkel, mi is zajlik körülöttük. Már egy óvodás kisgyerek is rákérdez, hogy ebben a háborúban ki a "jó" és ki a "rossz", vagy ahogy emberek vitatkoznak azon, hogy melyik oldal a hibás. Olyat is tudok, aki nem képes aludni, amióta a háború terítéken van, olyannyira rástresszelt erre a helyzetre. Persze vannak önjelölt elemzők is rengetegen, akik random szétfolyatják az „okosságaikat”, és ha valakivel nem egyezik a véleményük, még le is hurrogják az ellenérvelőiket.

Szóval a háborúval kapcsolatban is vannak olyan témák, melyekről hasznos és lélekgyógyító lenne a beszélgetés vagy tartalomgyártás.